Ma már az egész ország
kívülről fújja, fütyüli, és énekli a Reggeli
dalban elhangzó bölcsességet, mely szerint „bármi lehet ma még belőlem”.
Szeder azonban mindig is meg volt győződve arról, hogy neki ebben az életében
az éneklés a legfőbb feladata, amelytől még a göröngyös út sem tántoríthatta
el.
Azon gondolkoztam miközben készültem a beszélgetésünkre,
hogy ha valaki, akkor te aztán tényleg nagyon hosszan tartó, kemény munkával
értél el oda, ahol most vagy. Honnan merítettél erőt és hitet, hogy meg tudj
birkózni a kezdeti nehézségekkel, pofonokkal?
Nem volt egyszerű, való
igaz… Az első Szeder lemezt még egy Indiegogo kampány keretén belül, kvázi
rajongói támogatással készítettük el, amiért nagyon hálás vagyok mindenkinek,
aki segítette a Hab a tetején lemez
megszületését. Engem mindig is hajtott
az a tudat, hogy nekem ez a feladatom, és hogy igenis van helyem ebben a
szakmában. De bevallom, huzamosabb ideig sosem érdekeltek annyira az akadályok,
mert valahol a szívem mélyén mindig is éreztem, hogy sikerülni fog, hogy egész
egyszerűen sikerülnie kell.
A zenekarod háza táján sok minden történt a kezdeti felállás
óta...
Úgy hozta az élet, hogy
most egy teljesen más zenekar van körülöttem, mint akikkel kezdtem. Ennek oka,
hogy amellett, hogy valaki kiváló hangszeres tudással bír, nagyon fontos az is,
hogy emberileg is passzoljatok, ha már együtt muzsikáltok. A korábbi
felállással is egy húron pendültünk, csak én időközben meglovagoltam egy
hatalmas változáshullámot, ami újításokat hozott az életem szinte minden
területére. Úgy érzem, a mostani énem és
a mostani zenekari felállás között teljes mértékű az összhang. Minden a lehető
legjobb irányba halad. (Mosolyog.)
Régóta követem a munkásságod és arra lettem figyelmes,
mintha egyre inkább előtérbe kerülne a nőiességed. Ez a dalokban „csupán”
hallatszódik, de a fotókon egyértelműen látszódik is. Ez egy tudatos belső
munka volt vagy ösztönös folyamat?
Ennek oka ugyanaz a
magánéleti változás, amire korábban is utaltam. Vége lett egy hosszú távú
párkapcsolatnak, a zenekar is megváltozott körülöttem… Tulajdonképpen elkezdtem
azt az utat járni, amit érdekes módon a korábbi dalaimban már megénekeltem. Ez
egyébként nagyon érdekes, hogy a tudatalattimban és a dalokban már hamarabb megjelentek
azok a képek, amelyekből végül valóság lett. A nőiességre visszacsatolva ezt a
gondolatmenetet azzal a hasonlottal tudom elmagyarázni, mint amikor a kicsi
lány elindul a sűrű, sötét erdőbe, majd elkezd tapasztalni, elkezd megélni
dolgokat, aminek a végeredménye az lesz, hogy a kicsi lányból egy érett nő
lesz, aki kompromisszumok nélkül felvállalja önmagát a nőiességével együtt.
A 2016-os Táncolj
velem, élet! lemezen található egy dal, aminek a címe Kezem a
hátadon, és ami egy nagyon fájdalmas élethelyzetet illetve lelki vívódást
fogalmaz meg. Én még nem is találkoztam eddig soha olyan dallal, ami ilyen
gyönyörűen ragadná meg azt a bizonyos érzést, amiről ez a dal szól…
Igen, számomra is ez az
érzelmileg legmegterhelőbb és legsűrűbb dal a lemezen. Amikor egyre inkább
elkezd önmaga lenni az ember, amikor kiáll amellett, amiben foggal-körömmel
hisz, és ki meri mondani azt, amit őszintén érez, akkor észreveszi, hogy sajnos
a körülötte lévő emberek nem mindegyikével képes egy rezgésszinten mozogni.
Nagyon fájdalmas, de sajnos egy idő után el kell engednünk embereket,
helyzeteket. Számomra ez kiváltképp fájdalmas, mert alapból rendelkezem egy
olyan segítő attitűddel, hogy szeretném mindenkiből kihozni a maximumot.
Viszont nem lehet mindig mindenkivel egy irányba, egy tempóban haladni…
Sajnos.
Az eddig megjelent két nagylemezed között két év telt el,
azonban több olyan dal is született ez alatt az idő alatt, amelyek nem kerültek
fel a második albumra: Budapest; Tündérdisznó; Támogatós; Piaci sanzon.
Mi lesz az ő sorsuk?
Ez azért vicces, mert ezeket
a dalokat írtam legelőször. Ezek már az első lemez megszületése előtt is
megvoltak. A Hab a tetején készítésénél
anyagi okok játszottak közre, meg voltak szabva a keretek. A második lemez
kapcsán pedig annyira mások voltak az irányvonalak, hogy úgy éreztem, nagyon
elütne a Táncolj velem, élet!
koncepciójától. Pont ezért találtam ki, hogy ezeket a dalokat, amelyeket most
felsoroltál, vegyük fel franciául! Illetve még két dalt, az egyik a Lazsa dal, a másik pedig a Piros kabát, de ezek ugye már korábban megjelentek
magyarul. Alapvetően csak francia lett volna a lemez, de mivel nem adtuk még ki
magyarul ezeket a dalokat, úgy érzem, megérdemlik, hogy a magyar szöveggel is
felvegyük őket. Így kvázi lesz majd ennek az anyagnak egy A és egy B oldala. Ez
egyébként hamarosan napvilágot lát.
Eddig minden Szeder videoklip (Reggeli dal; Szél; Feri feneke) valóságos kreativitásbomba és igazi
felüdülés a sok stúdióban forgatott imidzs kliphez képest.
Nagyon szeretem azt,
amikor művészetek és különböző művészeti ágak találkoznak. Nekem nem az a
fontos egy klipben, hogy zenéljük a hangszereken és közben jól nézzünk ki. Egy
új, önmagában is létjogosultságot élvező művészi produktum megalkotása a célom
minden egyes klipnél. Épp ezért minden esetben nagyon körültekintően
választottam meg, hogy kikkel szeretnék együtt dolgozni. Inkább legyen kevesebb
klip, de azok tényleg legyenek lehetőség szerint minél igényesebbek.
A Feri feneke című dalodról és a hozzá készült videoklipről sokat olvashattunk, én most viszont arra lennék kíváncsi, hogy gyerekkorodban nézted-e a Pokemont és ha igen, melyik volt a kedvenc pokemonod?
Nem néztem a Pokemont. Én
Dragonballt néztem! (Nevet.) A Pokemon az később jött be és akkor már cikinek
számított az én koromban, a Dragonball viszont jóval korábban ment a tévében.
Sailor Moont sem néztem, aminek az oka, hogy sosem voltam tipikus lányos
kislány. Mi az öcsémmel Dragonballt néztünk és nagyon szerettem. Tényleg.
(Nevet.)
2015-ben Bécsben az Eurovízió nagyszínpadán Csemer Boggie
mögött vokálozhattál egy olyan békedalban, amelynek színpadi előadásában a
vokalistáknak is kiemelkedő szerepe volt. Milyen érzésekkel emlékszel vissza
erre a kalandra?
Elképesztően fárasztó
volt. A végére már mint akik robotokká váltak, úgy éreztük magunkat. Persze az,
hogy egy akkora arénában, profi körülmények között, élőben énekelhettünk a fél
világnak, az egy hatalmas és életre szóló élmény volt, amit sosem felejtek el.
És ahogy mondod, fontos szerepünk volt, hiszen Boggie mellé kellett állnunk,
igazi csapatmunka volt és mi is részese voltunk, hogy közvetítsük azt a nagyon
fontos – és talán egyre fontosabb – üzenetet, amit a Wars for nothing képvisel.
Ha jól tudom, volt egy nagyon parádés élményed az azt
megelőző évi eurovíziós győztessel, Conchitával.
Az tényleg egy nagyon
vicces sztori! (Nevet.) Azt tudni kell, hogy az a megtiszteltetés ért minket,
hogy a Bécsi Állami Operaházban léphettünk fel négy másik eurovíziós
versenyzővel. Conchita volt az est sztárvendége, elénekelte a Rise like phoenixet,
rendkívül jól. A fináléban viszont olaszul énekeltük a Traviátát. Ezt úgy kell
elképzelni, hogy egy sorban álltunk, mindenki teljesen elöl volt, de
össze-vissza. Ráadásul egy élő televíziós közvetítés volt, ahol mindenki nagyon
izgult. Conchita azonban nem tanulta meg
a Traviátát. Vagy nem szóltak neki, vagy nem tudta, hogy neki is énekelnie kell
a fináléban, ezt nem tudom. És bár nem vagyok egy nagy növésű ember, Conchita
megpróbált elbújni mögöttem. (Nevet.) Fogalmam se volt, hogy mit csináljak,
hiszen Conchita azt szerette volna, hogy elrejtsem, de hát mégis ő volt a
sztárvendég, aki nem bújhat el csak úgy. Végül megoldódott a szituáció: Juan Diego Flórez középre invitálta, ahol végül is nem
kellett énekelnie, csak nagyon szépen mosolyognia.
Ha nem is az Eurovízió nagyszínpadán, de idén június 9-én a
Müpában állhatsz a zenekaroddal a nagyérdemű elé, melynek hírét kitörő
boldogsággal és hálával újságoltad néhány hete a közösségi oldaladon.
A Müpában fellépni
hatalmas megtiszteltetés és azt gondolom, hogy nagyon nagy elismerést és
szakmai visszaigazolást jelent. Egy abszolút profi csapat segíti a
felkészülésünket, szinte bármit kitalálunk, a Müpa munkatársai segítséget
nyújtanak a megvalósításhoz. Látványvilágát és hangzásvilágát tekintve is nagyon
izgalmas, monumentális koncert lesz, amire nagyon sok szeretettel várjuk a
kedves közönséget.
Feltételezem, meglepetés vendég is lesz.
Természetesen lesz, de ő még egyelőre meglepetés. (Nevet.)
Takó András
Fotók: Nagyillés Szilárd, Fejér János
(Az interjú 2017 májusában jelent meg a Kultúrprojekt Online Magazinban.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése